A 25 éves dalszerző és énekes atombombaként droppolta nagylemezét a nagyérdeműnek. 7 évnyi utazás, sztori és visszautasítás előzte meg, amit exkiadójából kiválása után független előadóként megtudott végre valósítani. Az album megjelenése előtt négy kislemez megjelenés vezette fel. Ezek voltak a “Hard Out Here.”, “Black Mascara.”, “The Thrill Is Gone.”, és az “Escapism.”, amiben 070 Shake működött közre.
A tracklista január 6-án nyilvánossá is vált és jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért van minden minden dalcím után egy “.” pont. Raye ezzel próbálja illusztrálni, hogy minden egyes szám egy-egy történetet mesél el, illetve azt is elárulta, hogy a számok egy része már évekkel ezelőtt elkészült. Ilyen az “Ice Cream Man.” is, ami 2018-ra publikására készen is állt.
Az albumborító a fiatalabb, naív és sebezhető Raye-t ábrázolja (aki egyébként Raye húga a képen) hangszerek felett, a hatalmas, túlméretezett magassarkú pedig azt a kényszert illusztrálja, hogy muszáj volt neki hamar felnőtté válnia.
“Introduction.”
Egy kellemes invitációval kedveskedik nekünk a lemez, ahol épp a My 21st Century Blues klubban vagyunk, ahol Mike Sabath (aki az album producere) vezénylésével és a hely rezidensével a Moon Girls Ladies formáció vokalistáival konferálja fel a csodálatos és elbűvölő Raye-t.
“Oscar Winning Tears.”
Raye is köszönt minket és udavriasan megkér minket, hogy helyezzük magunkat kényelembe, némítsuk le a mobilunkat és máris elkezdi nekünk elmesélni a saját történetét.
Középpontban a volt kiadója áll ahol mindent megígértek neki. Ő nem vágyott csillogásra, neki csak a támasz kellett ahhoz, hogy megtudja valósítani az álmait. A valóság azt sugalta, hogy egy kommersz, sablonos világsztárt csinálnak belőle és egy tökéletes bábként tudják alkalmazni és a szaját szarjaikat eladhatóvá tenni. Ezt olyan profin csinálták, hogy felért egy Oscar-díjas alakítással. Amikor elege lett, azonnal ott hagyta az egész brancsot. Raye-t idézve: “Az Oscar-díjas előadása után pedig elmentem, és soha többé nem láttam.”
A dalszövegben csúnyán káromkodva visszakérdezés is van feléjük, hátha kap magyarázatot a miértekre.
“Hard Out Here.”
Raye a múltban megélt traumáiról nyiltan vall, amit ez a stresszes 7 év okozott neki. Volt szó itt alkoholról és drogokról, találkozás az ördöggel, illetve mérhetetlen nagy düh az úgynevezett kiadó felé, hogy ő még zseniális színész is, nem csak egy előadóművész. Ellene lehet bármilyen akadályt dobni, ő mindig ki fog térni ezek elől, mivel egyetlen és legnagyobb fegyvere és ereje a tollában van, amivel a szövegeit, írja. Ennek a traumának a feldolgozásáról és a sikerbe fektetet hitnek a visszaszerzéséről szól a dal.
“Black Mascara.”
Egy pörgős, de annál melankólikasbb dance alapra felélnekelt dal a köveztkező, amiben egy olyan ember kapcsolatát írja le nekünk Raye, amiben a másik fél egyáltalán nem érezte a súlyát, hogy milyen fájdalmat okoz neki ezzel. És sok nő tudna azonosulni az elhangzottakkal, köztük férfiként is egyet tudok érteni az üzenetével, ami felénk van közölve. Ha megjelenik feketében az asszony, akkor fuss... viccet félre téve, becsüljük meg párjainkat, mert nélkülük életképtelenek lennénk!
Kedves női olvasóink! Ha inzultálva vagytok egy kapcsolatban, inkább meneküljetek és egy percig se maradjatok egy ilyen ember mellett!
“Escapism.”
Szerintem mindenkivel - tini korban biztos - előfurdolt, hogy menekülni kellett egy kapcsolatból, annyira nem működött és a másik fél annyira erőszakos volt. E közben a rossz érzésektől is menekülni kell és kifelé mindig erőltetni kell a mosolyt és a minden happy szöveget. Egyébként Raye sose érezte magát egyedül, mert mindig volt mellette valaki, de mindig vágyott az igaz szerelemre, de sajnos az igazi nem jött el még. Emiatt sokszor nem volt ideje magával foglalkozni és feldolgozni a gondjait és a valóságtól is próbált elszökni vagy elkülönülni. Amikor végre fel tudott szabadulni és minden ilyen mély heget eltudott takarni és begyógyítani, hirtelen a semmiből fel is pörgött és jobb lett a kedve.
“Mary Jane.”
A címszereplő egy kitalált vörös hajú, zöld szemű karakter a Marvel Univerzum világából, aki Peter Parker, azaz a Pókember életében hatalams szerepet töltött be, illetve a nagy szerelme is volt. Ezzel a hasonlattal élve meséli el nekünk, hogy pontosan ilyen szerepet tölt be nála az alkohol- és kodein-függőség és hűbb ez a szerelem, mint bármelyik férfival.
“The Trill Is Gone.”
Felpörgünk, józanodunk és vidámabb hangulatban, újra szerelembe esve kezdünk ebbe a dalba. Szinte tökéletes kapcsolat bimbózik. Raye a közömbös kiszámítható csaj, párja pedig rideg és egy igazi pöcsfej. Csalódást nem okozott, számított, hogy egy gyors kaland lesz. A szám tele van apránként igazi angol humorral és technikailag teljesen profi és sajnos egyre inkább egyedülálló, tradicionális megoldásokkal. Jimmy Valentine studiójában Los Angelesben lett rögzítve. És ami a kapcsolat nyersességét leginkább tudta nyomatékosítani, az az abszolút autotune mentes élőzenés felvétel és a Moon Girls Lady vokáljaikkal. Imádtam minden percét!
“Ice Cream Man.”
Ennek a demóját pár éve hallottam. Teljesen át lett dolgozva, a második verze ki is lett cserélve. Itt megvilágosodás tovább folyatódik és azt ecseteli, hogy ő is ugyan olyan hibás és hálát ad Istennek is, hogy mindig tud jobb és erősebb lenni és mindig tud megbocsájtani másnak is és magának is. Ha nem tudna, akkor egy sokkal savanyúbb, keserűbb nő lenne. Így szerencsére kibaszott bátor és erős nő!
“Flip A Switch.”
Komoly és számomra szórakoztató önkritikával megyünk tovább ahol szó szerint a nőket figurázza ki, hogy kurvák. Nem vicc! Persze párhuzamba állítja a kanos palikat is és ezt egy tipikus éjszakai jeletben muatja be hogyan veszi hülyére a srácokat és - hogy a szövegből emeljem át - Hennessyt szürcsölve hogyan nyílik meg nekik. Egy kapcsolót átkapcsol a srácon, a barátainak megnyílik, az áldozat srácnak csak szétnyílik.
“Body Dysmorphia.”
Igen, nem átverős a cím, ez valóban a testi integritás diszfóriáról szól, vagyis Rayeéről, aki évek óta küzd ezzel. Általános tünet például az, hogy valamely testrészét idegennek érzi. Szerencsére Raye esetében nem ennyire vészes, csak három spanxot hord a ruha alatt. Persze így nehezen jönnek ki belőle a hangok, de most őszintén. Kinek sikerülne?
“Ha felnövök, akkor sovány akarok lenni, de homokóra alakkal. Ha nem így lesz akkor én szomorú leszek.”
“Environmental Anxiety.”
Egy szám arról, hogy hogyan tesszük tönkre a bolygónkat, ahol élünk. Raye hangot ad a klímaválság súlyos kárt okozó elitnek és felkérdezi a globális vezetőket, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak, hogy miért nem sikerült eddig hatékony megoldást találni és miattuk fogunk a saját otthonunkban megdögleni. Emellett azzal is foglalkozott, pontosabban azt próbálta körbe járni miért él köztünk ennyi drogfüggő, internet-, social media-függő szexista és rasszista.
“Tisztelt lakosok! Sürgősen evakuálnunk kell az országot! Csak a legfontosabb személyes tárgyaikat hozzák magukkal, minden mást hagyjanak hátra!”
Egyébként személyes kedvencem az albumról és javaslom Dolby Atmosban meghallgatni, mert brutálisan jó élményt ad.
“Five Star Hotels.”
Kelet-Afrikában járunk Mauritius Köztársaság szigetén egy luxus hotel környezetében. A világ legszebb tenegrpartjára levitte Raye a Merdzsóját, gyújott egy dzsoját és élvezte a pompát és a tökéletességet, ami körbeveszi őt. a bulikat nagyon hiányolta, úgyhogy csinált egy párat. Ki kellett adnia azt a gőzt, amit az akkori palija okozott, amikor megcsalta. Itt vissza is utal a “Flip A Switch.” című számára, de itt nem ő volt a domináns, mert palira tudta venni minden srác, akik elől nem akart menekülni, sőt élvezte a helyzetet. Amikor részegen hívta a barátja, hogy bocsánatot kérjen mindenért, az orra alá dörgölte, hogy most visszaad neki és milyen jó dolga Mauritiuson. A szerző elmpndása szerint ez a legszexibb dal az albumról, amivel én nem vitatkozok.
“Worth It.”
Ez a legboldogabb dal az egész lemezen.
Raye éppen azon töpreng, hogy hiába akar szeretni valakit, ha magát nem tudja, ezért megtanulja elfogadni magát és időt szentel a családjára a barátaira és minden szerettére aki körülveszi.
A harmónia veszi körül és a nyugodság. Raye végre boldog!
“Buss It Down.”
Ez a pozitív energia kihat Raye hétköznapjaira, amit a “Worth It.”-ben megalapozott nekünk. Felszabadult, boldog, nincs nyomás alatt. Otthon a konyhában öröménekelget és élvezi a boldog létet. Hangszeresen lágy, meleg, megnyugtató és lezáró.
“Fin.” és összegzés
A “Buss It Down.” dallamát vonultatva búcsúzik a hallgatóktól.
Szerény véleményem szerint megérdemli abszolút a figyelmet az album. Hangminőség, hangszerelés, technika, szövegjáték, művészi értékei abszolút magas színvonalat képvisel és nem szégyenlősködik és komoly témákat és társadalmi problémákat is ütköztet, miközben szórakoztat és azt az érzést adja, mintha egy filmben lennék és ezt az előadókkal élném át. A Dolby Atmos verzió pedig tökéletesebbé teszi az élményt. Általában az Atmosos keverések sokkal inkább elvesz az élményből, de itt pont előnyére vált az egész, ami miatt a mastering csapat külön dícséretet érdemel.
Nem felejthetem el a zseniális Mike Sabath nevét említeni, aki Raye mellett olyan nagy neveknek készített dalt, mint például Selena Gomezznek, a Little Mixnek, Lizzonak, a Jonas Brothersnek, Meghan Trainornek, Bea Millernek és még sok másik előadónak is.
Kritikámat Raye soraival zárnám: “Ha eljutottál idáig, akkor szeretném szívem mélyéről megkösönni azt, hogy meghallgattál. Köszönöm Mike Sabathnak, hogy el tudta intézni, hogy kiadhassam a lemezt. Fellynek a sok lelki támogatást és ennek az egésznek a tervezését és megszervezését. Illetve nem hagyhatom ki a felsorolásból édesanyámat, a gyönyörű testvéreimnek, apukámnak és Tiának. Nélkületel ez nem készülhetett volna el. Hét évet vártam erre a pillanatra. “My 21st Century Blues” a miénk, örökké. A következőig puszi mindenkinek! Raye.”